Iskolánk névadója: Teleki Blanka
A fogoly grófnő
Kufstein rabja – a magyar nőnevelés úttörője
Másfél évszázada, 1838-ban ítélték tízévi várfogságra Teleki Blanka grófnőt, a reformkor és a szabadságharc legeszményibb nőalakját. Hosszúfalva, Kolozsvár, Pest, Kufstein, Bécs, München és Párizs bőven őrzi megjelölt és még kutatható emlékeit.
A magyar nőnevelés úttörőjének porai – az oly sok más magyar emléket is rejtő Montparnasse temetőben nyugszanak. A bal parton, a XIV. kerületben a Montparnasse pályaudvar közelében húzódik a Boulevard Edgar Quinet. A főbejáratán belépve a főútvonalon az ötödik – félkörívben induló – kereszteződésnél kissé jobbra fordulva találunk egy egyszerű, fekvő kőlapot Teleki Blanka felirattal. (A temető sírhely pontos meghatározása: N.Division, N2 30, Est. 1 ligne, Sud.). Egyszerű, alig észrevehető, de méltóságot sugárzó nagyméretű sírhely.
Teleki Blanka grófnő 1806-ban született Hosszúfalván, és Párizsban halt meg 1862-ben. Végső nyugalmat éppen ott talált, ahol ifjú leányként nagy lelkesedéssel festészetet és szobrászatot is tanult.
Nagynénje, az óvodaalapító Brunszvik Teréz oltotta belé a magyar nőnevelés ügyének lelkes hivatásszeretetét. Már az 1820-as és 30-as években a fiatal Teleki grófkisasszonyok, Blanka és Emma számára indításul szolgálhatott a reformkori Erdély pezsgő társadalmi élete. A Teleki lányok olyan famíliák között foroghattak, mint az Apor, Barcsay, Bánffy, Bethlen, Fáy, Orbán, Rhédey, Wass és Wesselényi családok. A hazai kapcsolatok mellett a művészeti tanulmányutak során szövődtek a külhoni ismeretségek is, de Blanka számára elsősorban a nőnevelő intézetek tanulmányozása volt a cél, hiszen már fiatalon elhatározta egy magyar leánynevelő intézet alapítását.
Jóvoltából 1846-ban nyílt meg Pesten (a később hírhedtté vált új épület tövében, a Majthényi-házban) az középfokú leányiskola hazánkban, ahol az oktatás szaktanári rendszerrel indulhatott meg, olyan jól képzett emberekkel, mint Vasvári Pál, Hanák János és Leövey Klára. Tervét megvalósította, nem rettenve el a gáncsoskodóktól, az újítók mindenkori kálváriajárásaitól sem. Teleki Blanka korábbi szellemi-lelki vonzódása Wesselényihez, majd barátsága Vasvári Pállal, a forradalom hősével is jól ismert.
Az intézetet 1848 végén be kellett zárniuk: Teleki Blanka Leüvey Klárával Debrecenbe, Nagyváradra, majd Szegedre menekült, s pénzzel és élelemmel segítette a sebesült honvédeket. A bukás után ő is menekült honvédeket rejtegetett, külföldi forradalmi körökkel tartott kapcsolatot. Levelezését a bécsi rendőrség ismerte. A haditörvényszék ezért 1853. június 30-án tízévi börtönre ítélte, amelyből több évet Brünnben, Olmützben és Kufsteinben töltött.
Az Inn folyó fölé emelkedő Kufstein várának börtöne, a zord falak a Császár-toronnyal ma szomorú történelmi zarándokhely számukra, múzeummal, amely számtalan magyar rab nevét őrzi. Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Wesselényi Miklós, Szentjóbi Szabó László, Lónyay Ferenc, Leövey Klára és még sokan töltötték itt szomorú napjaikat. A grófnő Leövey Klárával került közös cellába, azután, hogy Bécs és Linz felől a kísérő őrökkel megérkeztek. Az együtt érző, tüntető tömeg már hervadó virágcsokrait szorongató fogoly hölgyeket olykor már lopva, éjjel kellett szállítani a kiszabadítást latolgató szimpatizánsok sokasága miatt
A hosszú rabság ismét rajzolásra késztette Teleki Blankát, s ekkor születtek egyszerű, de kifejező vázlatai a rabévekről, a várról, cellájáról.
1857-ben kiszabadult, és már betegen Ausztriába, Svájcba, Drezdába, majd Brüsszelbe utazott. Mindvégig felkarolta a szabadságharc emigránsainak ügyét. Orvosi tanácsok alapján a franciaországi Mentonba igyekezett, annak kellemes és száraz őszi klímájától kínzó köhögéseinek gyógyulását remélte. Párizsba érve azonban állapota olyan súlyossá vált, hogy meg kellett szakítania útját. Nővére, Emma fogadta be VI. kerületi, rue Vaugirard 37. szám alatti otthonába.
Emma (1809-1893), ez a „méltatlanul elfelejtett, nagyszerű asszony”, írónő, Párizsban ismerte meg August de Gerando grófot, akivel 1840-ben házasságot kötött. A férj a magyar és a francia nép közeledésének állandó szorgalmazója volt, még a győri csatában (1849) kitüntette magát bátor tettével (egy elbukó honvéd kezéből átvette a zászlót, azzal előre törve....).
Emma hűséggel szolgálta az emigrációban is hazáját: francia lapokban rendszeresen ismertette a magyarországi helyzetet. Férje halála után gyermekeivel együtt Párizsban élt, Irányi Dániel harcostársaként és Jules Michelet történész jó barátjaként. Számos írásában szót emelt a magyar ügyért. Levelezést folytatott emigráns barátaival, így a Brüsszelben élő Jósikáékkal is.
A Teleki nővérek egykori lakhelye emléktáblával jelölt épület. A ház a Párizsi Magyar Intézet és a Luxemburg-kert közelében, a Katolikus Egyetem tőszomszédságában található.
Amikor a grófnő betegen ebbe az épületbe érkezett, felidézhette még egyszer gyermekkorát és emlékeit.
Emlékezhetett leánykori párizsi tanulmányaira is, amelynek eredményeként Leon Cogniet egyik madonnájának megragadó arca állítólag a kedvenc tanítvány, a grófkisasszony Teleki Blanka vázlata alapján készült a párizsi Madelaine-templomban.
A hosszú rabságtól megviselt grófnőt érkezésekor Leövey Klára, Irányi Dániel és több régi barátja megható szeretettel vették körül. Barátai között volt Jules Michelet, a neves – magyarbarát – francia történész, aki mindenkori csodálója volt. Egy alkalommal így írt levelében, a börtönből küldött szobrocska köszöneteként: „Csodáljuk, bámuljuk emberfeletti lelkierejét, tisztelettel borulunk le Ön előtt, és meghatódottan érintjük ajkainkkal rabláncainak nyomát”.
Teleki Blanka 1862. október 23-án – nagy lelkierővel viselve szenvedéseit – visszaadta lelkét Teremtőjének. Utolsó szavaival hazáját idézte: „Magyarország, édesanyám!”. Sírjánál Irányi Dániel mondott halotti beszédet, amelyben reményét fejezte ki, hogy egyik nemzeti női ideálunk porait „hazaköveteli egyszer a Haza szent földje, melynek lakói akkor szabadok és boldogok lesznek”.
Messik Miklós
Magyar Emlékekért a Világban Egyesület
Megosztás:
